Fejben másodiksággal küzd a magyar gógyi

„»Magyarországnak olyasmit kell nyújtania, amit más nem mer, nem tud vagy nem akar, esetleg eszébe sem jutott. A gógyi és a vagányság még mindig kemény valuta a világgazdaságban. És ebben nem állunk rosszul.«

Ilyenkor egyrészt jönnek kuncogni az idült mindenszaristák, hogy höhö, hehe, méghogy gógyi, micsoda hülyeség ez már megint. Végülis így a legkönnyebb: eleve mindenre alkalmatlanok vagyunk, úgyhogy fölösleges bármibe belefognunk önerőből. Ezzel a lusta hozzáállással le van tudva a magyarsággal kapcsolatos munka. Kádár népe ez, amely a teljes magyarságra kiterjesztett öngyűlöletbe csomagolja a felelősségkerülést, lustaságot, és feltehetően a saját személyével kapcsolatos ellenérzéseit.

Mindezt abban az országban, ahol amúgy népi sport ájultan rajongani másokért. A németek precizitásáért, a latin népek laza hanyagságáért (ezért a kettőért ráadásul egyszerre!), meg úgy általában bármely nép vendégszeretetéért, amelynek az országában már voltak pénzért kedvesek a magyar turistával. 

Azokról az osztrákokról van szó, akik a saját gyerekeiken, a pincékben – jobb esetben az ezekről a pincékről írt filmekben – dolgozzák fel a fojtogató frusztrációikat.

Az a helyzet, hogy a németek precizitása, a latinok lazasága, az osztrákok élhetőségre való hajlama, meg bárki vendégszeretete, az bizony népi tulajdonság. Lehet valódi vagy képzelt, de népi tulajdonság. Kollektív valamilyenség. Szóval aki ilyesmikben hisz, az ne fröcsögjön gúnyosan a magyarok kollektív valamilyenségén, mintha az csak valami délibábos agyszülemény lenne! Nem beszélve arról, hogy ugyanezek az emberek jellemzően hisznek a magyarok kollektív élhetetlenségében, búvalbaszottságában. Ezek csak megjátsszák magukat, amikor dől belőlük a mindenszarizmus. Hisznek ám ezek a népek csoportos tulajdonságaiban.”

Nyitóképünk illusztráció: Magyarok az ifjúsági világtalálkozón. Fotó: Mocsári Tamás